OBERKOMMANDODERWERMACHT

de csak

Életem koronázatlan megrontói a csak és de szavak, állandósult kíséret-kísértetként szívják lüktető artériámat. Vagy én vagyok az egyik legéltetőbb forrásuk, ahova mindig visszatalálnak, vagy egyszerűen csak gyenge vagyok hozzá, hogy lerázzam magamról őket, akár a kutya a bolháit. A sors kegyetlen ómenjei ott rejtőznek, akár egy félresikerült mondatban is, mint a szegény kisiskolás szavai, aki szerint a kacsa lábai közt úszóhártya feszül. Még serdülő korában is visszaköszön a fiaskó, amikor öklére feszített nejlon zacskót bököd mutatóujjával, más hártyákat vizionálva. A megtapasztalás pillanatában sokszor gyors visszajelzést vár az élet, nincs időnk mérlegelni, hogy anyánk milyen lovakat is adott alánk, mióta leszakadtunk annak csecséről. Erre pedig az új csöcsök a legkényesebbek. Hidd el, te is nyakamnak pattintod a filézőkést, ha csak egy pillanatnyi megingást is hallasz abban, hogyan méltatom a főztöd. 
Szóval, nehezemre esik elhinni, hogy azzal, hogy elvágják a köldökzsinórunkat megannyi kényszerpályát kell még lefutnunk. A nem éppen figyelmes, ellenben kurva rosszindulatú olvasóm, most azt mondja talán: akkor tessék megdögleni! De lehet, pont ő az, aki legkevésbé sincs kibékülve a foncsorban látottakkal. Látod, megint csak de. És csak. És ma sem lettetek okosabbak se ti, se én, de nekem, legalább jól esett!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.